A természeti ember a folyamatos éberség állapotában élt. Állandóan figyelt a körülötte elterülő erdő minden hangjára, minden rezdülésére, és állandóan figyelt belső önmagára, a teste és a lelke finom jelzéseire is, együtt rezgett minden külső és belső kapcsolatával, és ezért nagyon egyszerű eszközkészlete ellenére is fenn tudott maradni. Ez az a figyelem, amely most, illetve már nagyon régóta nem létezik, és amely hiány lényegében minden bajunk forrása, és amely hiány miatt, ha nem változunk meg nagyon, minket a hiper modern technikánk se fog hozzásegíteni a túléléshez. Számukra a környezetük egy őket nevelő, őket kibontakoztató személyes valóság volt, számunkra a környezetünk egy erőforrás halmaz, amelyet ki lehet aknázni fel lehet élni. És itt van az az óriási különbség mert őket a jó kapcsolatuk magukkal és a világgal, maguk és a világ természeti realitásaival megtartotta, minket viszont a magunk rossz kapcsolata ugyanazzal a világgal, ugyanazokkal a realitásokkal elront és elpusztít. Mi nem úgy közelítjük meg a lét alapkérdését ahogy ők, mi abból indulunk ki hogy van nekünk elég eszünk, és azzal az ésszel majd kitaláljuk, hogy mi a jó. És ki is találtunk egy csomó jó dolgot csak éppen az eredendő éberségünk közben odalett, és a sikereinkbe úgy belealudtunk, hogy észre se vettük  kitalációink eredőjének végtelenül szánalmas voltát. Nem az egyes alkotórészekről beszélek külön-külön, mert lehet sok olyat találni köztük, amely adhat némi alapot az önteltségre, hanem mindenről együtt, mert a végösszegről már nem mondható el ugyanez, nagyon nem. Létkapcsolat kontrol, visszacsatolás nélkül fejlesztettünk bele az égbe, és közben úgy vesztettük el a talajt a lábunk alól, ahogy Móricka a szüzességét. Az a gőg, az az elbizakodottság, amellyel az ambícióinkat tápláltuk sűrű fekete köd formájában telepedett rá a tudatunkra. Illetve először az őseinkre, akik vidáman tovább örökítették ránk, mi pedig vidáman elfogadtuk, mert annyira jó volt hinni, hogy az emberi ész elegendő ahhoz, hogy az életünket megszervezzük, hogy a fejlődés csak egy matematikai feladat megoldásában való folyamatos előrehaladást jelent, és ezzel gyönyörűen elmentünk az ősszes többi fejlődés igény mellet, azok mellett amelyek nem az agyunkat hanem szellemi valónk egyéb területeit fogták volna munkára. Mélyen bealudtunk, és ennek az alvásnak a következménye, hogy semmit se fogtunk fel abból a tényből, hogy miközben gyönyörű eredményeket érünk el az élet bizonyos területein, milyen óriási kockázatokat hozunk létre, halmozunk fel máshol mindenütt. Mélyen bealudtunk, és ezért nem látjuk, hogy a felszín rossz jelenségeinek hol van az igazi oka, és ezért nem látjuk hogy hol kéne hatni valójában. Hogy a populizmus ellen nem a populista vezetőt kell elzavarni, hanem megérteni végre azoknak a bánatát, akik felnéznek rá és megválasztják őt, mert azt hiszik, hogy tőle majd megkapják azt a figyelmet és értést, amelyet tőlünk nem kaptak meg. Hogy a terrorizmus ellen nem rendőri intézkedésekre van szükség, mert az csak egy sziszi-fuszi harc, hanem annak elérésére, hogy a Földön ne legyenek végletekig elkeseredett és megzavarodott emberek, akik nem látnak más kijáratot abból a csapdából, amelybe a teljesen normális átlag emberek milliárdjai vezették be őket, mint az öldöklés. Hogy a klímaváltozás ellen nem az albedót kell meghekkelni, hanem le kell mondanunk arról az agresszív mindent és mindenkit kizsigerelő totálisan hülye létmódról, amelybe most bele vagyunk szorulva, mert egy csomó nagyon alapvető kérdéssel ez a felpogramozott, tudatmódosított, globális zombi társadalom, illetve annak a "fejlett" része nem mer szembenézni. És az a lemondás csak másodsorban technikai szervezési feladat, mert első sorban tudati jellegű kérdés, a legfontosabb kérdés az, hogy akarjuk-e egyáltalán. Akarjuk-e elengedni azt a számtalan előny, könnyítés és biztonság káprázatot, amelyet összehordtunk magunknak, hogy átmenetileg, az utánunk jövők kárára könnyebb legyen az életünk, akarjuk-e, elég erősen akarjuk-e a gyermekeink jó életesélyeit, az ő boldogságukat, illetve a szenvedéseik elkerülését legalább. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy egyáltalán nem akarjuk, vagy legfeljebb elvben szeretnénk, úgy, hogy lényeges átalakuláson ne kelljen keresztül mennünk. Akarjuk, de azért a káposzta is megmaradjon, miközben a kecske jól lakik. Akarunk-e elég határozottan behajózni abba a pokolba, amelybe mostani létmódunk mély korruptságai feltárulnának a szemünk előtt, ki merjük-e mondani, hogy a jól öltozöttségünk, a magasan kvalifikáltságunk, az ősszes eszünk, meg az összes felvilágosultságunk ellenére annak a korruptságnak, amely minket körülvesz, mi is hordozói, sőt kiváltói és terjesztői vagyunk, és valószínű, hogy egy darabig még azok is leszünk, mert a léleknek, a tudatalattinak sajnos időre van szüksége a változáshoz, a növekedéshez még akkor is, ha a tudatos már döntött egy kicsit. Akkarjuk-e ezeket a dolgokat megérteni, mert ha nem, akkor a legjobb az lesz, ha már ma felrobbantjuk magunkat, mert akkor azzal egy csomó szenvedéstől kímélünk meg minden embert, aki most a Földön él, vagy ezután születne le oda. Ha viszont élni akarunk és életet továbbadni, akkor azt máshogy kell csinálni. Hogy hogyan, az majd ki fog derülni az úton, csak menjünk már rajta! Ébredjünk már fel végre, kecmeregjünk ki ebből a nyúlós, ragacsos, szürke takonyból! Ne ragaszkodjunk rossz, teljesen értelmetlen szemléleteinkhez, azokhoz, amelyek alkalmazásának mostani helyzetünk igen siralmas voltát köszönhetjük. Ne ragaszkodjunk azokhoz az agymosásokhoz, amelyekkel generációkról generációkra örökítünk egy teljesen rossz, fenntarthatatlan létmódot, és amely folyamatban valódi emberi természetünktől egyre távolabb kerülünk. Ébredjünk fel, az éberségünk minden szálával legyünk jelen, ne csak az eszünkkel, és kapcsolódjunk a lét egészéhez, ahogyan az erdőben lakó őseink megtették gyönyörűen, a maguk egyszerűségében is leiskolázva minket. Szakadjunk le azokról az őrültségekről, amelyeket csak azért terjesztünk, mert lényegi változtatáshoz nincs bátorságunk, mert nem merünk kiszakadni a megszokott, bejáratott szemléletekből, mert nagyon jól érezzük bennük magunkat. Igen, mi most jól érezzünk magunkat, a gyemekeink viszont a mi mostani jó érzéseink meg az angyali nyugalmunk miatt fognak rettenetes szenvedéseken keresztül menni. Amiatt, hogy inkább ragaszkodunk a meglévő jó érzéseinkhet, mint hogy a jövőik valós esélyeit küzdenénk ki magunkból. Nem mondanám, hogy ez egy emberhez méltó viselkedés lenne...

Késelés volt Londonban és Hágában is. Nem merültem el a hírekben, hogy a két esemény között volt-e kapcsolat, de mindegy is! Nyilván nem tudok azonosulni az elkövetők indítékaival, de hogy bőven meg tudom érteni azt az elkeseredést bennük, amely ilyen tettekre ösztönzi őket, az ugyanolyan tuti fix. Egy felrobbanni készülő globális társadalomban a legnagyobb gondunk az, hogy karácsony alkalmából legyártsunk, szállítsunk, majd csillogó üzletekben összevásároljunk egy csomó olyan tárgyat, amelyek nélkül bőven meg tudnánk élni. Csak azért mert a program, amelyik fut rajtunk, ezt diktálja. Egyáltalán nincs semmi meglepő abban, hogy az elmebetegségünknek ez a foka egyesekben - jó okkal kicsit kevésbé stabilabb érzelmű állapotú, az európa nevű őrültség, vagyis az általunk sérült emberekben - olyan szomorúságot, a szomorúságuk pedig olyan reakciót vált ki, amilyeneket tegnap is láthattunk a fent nevezett két városban. Újra mondom max. ezer forintos karácsonyi ajándékot kérek de a legjobb lenne ha semmit se kapnék csak ölelést jó szót figyelmet. Én se tervezek mást adni senkinek. Az utóbbi sokkal nehezebb, mint összevásárolni egy csomó kacatot, de nem baj! Boldog Karácsonyt mindenkinek előre is!

Oraibi fennsíkon van,
a fennsíkra út visz,
Taiovához nem visz út,
Taiova az út maga.

(Oravecz Imre)